Tamás Gáspár Miklós, Népszabadság, 2005. november 16. Sokan
kárörvendően mondják most - olyan országok kommentátorai, amelyek
semmivel nem állnak jobban Franciaországnál, sőt -, hogy a francia
(illetve a gallo-amerikai) republikánus, integrációs modell megbukott.
Nem tudjuk, hogy megbukott-e, mert nem alkalmazták. A
francia állammal nem az a baj, hogy az egységes politikai nemzet
republikánus-liberális doktrínájára támaszkodik, hanem az, hogy nem
támaszkodik rá. Képmutató. Csak beszél róla. A brit állammal se az a
baj, hogy multikulturalista, és tiszteli a kisebbségek hagyományait és
sajátosságait, hanem az, hogy nem multikulturalista, és fütyül a
kisebbségek sajátszerűségére. Képmutató. Az amerikai állammal se az a
baj, hogy az emberi jogok és a pozitív diszkrimináció (affirmative
action) dogmájában hisz, hanem az, hogy nem hisz benne. Képmutató. Semmiféle
újságot nem mondok avval, hogy a faji-etnikai kisebbségek problémáit a
nacionalizmus, az etnicizmus, a rasszizmus okozza. A kárörvendő
kommentároknak annyiban igazuk van, hogy rámutatnak a francia - a brit,
az amerikai - állam képmutatására. Francia, brit, amerikai államférfiak
mindenkit kitanítanak az emberi jogokról, toleranciáról,
antirasszizmusról, antifasizmusról, és íme: ők se jobbak a Deákné
vásznánál. A dél-londoni Brixtonban másfél évtizede megesett véres
zendülés, a Rodney King-ügy utáni Los Angeles-i zavargások, az angliai
Birmingham Lozells negyedében történt összecsapások feketék és
pakisztániak között, a Katrina hurrikán magukra hagyott fekete
áldozatai, a banlieue és a cité mostani tűzcsóvái rávilágítanak arra,
hogy sem a régi, úgyszólván őshonos kisebbségek, sem a bevándorló
közösségek nem egyenrangú tagjai a demokratikus nemzeteknek. A
bizalmatlanság kölcsönös. Az O. J.
Simpson-féle gyilkossági pör idején közvélemény-kutatások kimutatták,
hogy a fekete vádlottat a fehérek elsöprő többsége bűnösnek, a feketék
elsöprő többsége ártatlannak vélte. A
különféle népjóléti intézkedéseket még a szegények egy része is
helyteleníti (nálunk is), mert attól tart, hogy némelyiküknek
népszerűtlen kisebbségek (feketék, cigányok, arabok, törökök,
bevándorlók, menekültek) is a kedvezményezettjei lehetnek. A
gyarmati hódításnak olykor (nem mindig) a nyugati anyaország
proletariátusa is a haszonélvezője volt, a gyarmatosítást többnyire a
szociáldemokrata munkáspártok is helyeselték. A gyarmatokról beáramló
színes bőrű munkaerőt csak addig nem tartották elfogadhatatlan
vetélytársnak, ameddig a szegregáció a bevándorlókat csak a
kellemetlen, megalázó és rosszul fizetett munkakörökbe szorította. A
munkanélküliség elsőként mindig és mindenütt a színeseket sújtotta
(ahogy nálunk is a romákat az építő- és bányaiparban a
kilencszáznyolcvanas évek közepétől). Az állami segélyekről, az
átképzésről, a szociális (elsősorban gyermeknevelési) terhek állami
átvállalásáról a többségnek olykor, nem mindig, az volt (lett) a
véleménye, hogy a dologtalan heréket haza kell zsuppolni a legsötétebb
Afrikába. Az amerikai ipari szociológia kimutatta, hogy a "feketék" és
a "szociális segélyezés" képzeteinek szinte automatikus társítása
hogyan bénította meg a munkásmozgalmat - sok szakszervezet a második
világháború előtt nem fogadta be a fekete dolgozókat. A
kilencszázhatvanas-hetvenes évek óta intenzíven megindult bevándorlás a
harmadik világból (és a kilencszázkilencvenes évek óta persze
Kelet-Európából) hasonló helyzetet teremtett az addig a legalább otthon
(tehát nem a gyarmatokon és a volt gyarmatokon) viszonylag toleráns
nyugat-európai "jóléti" államokban is. A szolidaritás meredeken zuhant,
s az addig szolidan szociáldemokratákra vagy kommunistákra szavazó
munkáskerületekben megjelent a szélsőjobboldal. Az ezredfordulóig a
baloldal nem nagyon erőltette a faji-etnikai kérdés demokratikus és
szocialista szellemű megoldását, legföljebb a Labour Party -
ellenzékben. (A Munkáspárt azért ma is kevésbé fehér, mint elvtársai a
kontinensen.) Minden nemzetnek megvannak
a sötét titkai, nekünk is. (A roppant kedélyes és szabadelvű cs. és
kir. Magyarország a múltkori századfordulón nemzetközi undort kiváltó
brutalitással nyomta el a nemzetiségeket; ez még ma is kimarad a
"Trianon-narratívából".) A mai Franciaország,
az V. köztársaság az algériai háborúból született. Ennek a történetét
itt és most nem mondhatom el, de iszonyatos volt és véres. Charles de
Gaulle fantasztikus paradoxona abban állt, hogy azért kerülhetett
hatalomra (kezdetben bizony diktátorként), mert megígérte, hogy
megtartja az észak-afrikai "francia megyéket", szövetségben a
"feketelábú" (pied-noir) telepesekkel - akik erősen emlékeztetnek a mai
gázai és ciszjordániai zsidó telepesekre -, majd zseniális fordulattal
éppen ő számolta föl az afrikai francia gyarmatbirodalmat és
semmisítette meg a gyarmatosok OAS nevezetű terrorszervezetét
(ellenterrorral és a korzikai maffia segítségével). Ámde ugyanő
gyilkoltatta le véreskezű kollaboráns, háborús bűnös rendőrfőnöke
szervezésében a Párizsban tüntető algériaiakat, amikor a hatóságok
által lelődözött arabok hulláinak százaitól hömpölygött véresen a
Szajna. Az algériai háború alatt a belügyminisztert François
Mitterrand-nak hívták; az akkor még erős kommunista párt (a legnagyobb
franciaországi párt) igen halkan tiltakozott a kínzások, razziák,
deportálások, önkényes letartóztatások, eltűnések ellen. Persze az
algériai ellenállás, az FLN se válogatott az eszközökben: a kínzásokra
véres merényletek ezreivel - és szintén kínzásokkal - válaszolt. Az FLN
mai utódai (a katonák) is pokoli módszerekkel harcolnak iszlamista
ellenzékükkel, amely a francia ejtőernyősöktől és csendőröktől tanulta
borzalmas technikáit, akárcsak az algériai hatalom - amelyet ma a régi
ellenfél, a francia titkosszolgálat segít és instruál, akárcsak a
marokkói és tunéziai zsarnokságot. Ma
Franciaországban Charles de Gaulle követői vannak hatalmon - de a
kormányon volt Szocialista Párt is neokolonialista politikát
folytatott, bár odahaza a kisebbségekkel szemben megpróbált humánusabb
és egalitáriusabb módszereket alkalmazni, legalább retorikailag.
(Jacques Chirac szónoki-diplomáciai hadjárata Bush elnök imperialista
politikájával szemben teljesen hiteltelen, de sok arabot - és néhány
nyugati antiimperialistát - sikerült megtévesztenie.) A
mai franciaországi tragédia összetevői ismertek és nyilvánvalóak. Az
észak-afrikai és szubszaharai (arab és fekete) bevándorlók az
elővárosok lakótelepein élnek. Nyomorognak. A fiatalok munkanélküliek,
tétlenek, kiszorulnak - Magyarországról is ismerős okokból - az
iskolarendszerből, életük kilátástalan, zárt és unalmas. A
társadalom a kései kapitalizmusban két részre oszlik. Az egyik részt az
intenzitás jellemzi - a munka intenzitása, a kizsákmányolás
intenzitása, a fogyasztás intenzitása, a pszeudokulturális frenézis
("szórakozás") intenzitása. Tömegszenvedélyei jellegzetesen üresek:
"szurkolás" (ez mindig rasszista és nacionalista), "rajongás"
(popsztárokért, filmsztárokért, Harry Potterért, "valóságshowkért", a
politikát a "szórakozás" és a "rajongás" elegyévé változtató
álpopulista álvezérekért), divatőrületek és divathóbortok (A Da
Vinci-kód, bungee jumping, blogok és csevegőszobák). A
másik rész még a kizsákmányolásból is kimarad, fölösleges, megvetett,
elfeledett, kigúnyolt. Unatkozik. Vár. Lézeng. Lófrál. Éhezik. Vigasza
az alkohol, a kábítószer, a hangos zene, a "rekreációs szex", a
babonává züllött vallás. Többnyire bevándorló vagy "fajidegen", nyelvi
és kulturális kompetenciája gyakorlatilag zéró. Kirekesztett. A többség
ernyedt humanistái számára: "probléma". Ez
a másik rész, a fölöslegessé tett (és nem fölöslegessé vált) rész
lázadt föl. Ez gyújtogat, ez rombol, ez üvölt és verekszik. Ez a
reménytelenség és kétségbeesés lázadása. A franciaországi lakótelepek -
a megboldogult, néhai "jóléti állam" kétes jótéteményei, amelyek
funkciójukat, értelmüket vesztették, mert elfeledett szociokulturális
projekt szürke betonba öntött következményei - lángolnak. Ez
a tűz ítélet társadalmunk fölött. Ítélet árulásunk, közönyünk,
rövidlátásunk, önzésünk fölött. Lehet tébolyodott, fasisztoid cikkekkel
reagálni rá, mint tette Tóta W. Árpád (index.hu), a magyarországi sajtó
örök, soha el nem múló szégyenére. (Tegyük hozzá: az index.hu nem
szélsőjobboldali, hanem afféle kváziliberális portál.) Tóta persze nem
fasiszta, neki az olykori fasisztoid förmedvények írása afféle
nihilista hecc. Ám elveszi a kedvemet a saját humorérzékemtől. Pokoli
dolog, hogy vezető liberális szerzők iszlámoznak és
söpredékeznek-csőcselékeznek, mint Váncsa István (ÉS), Papp László
Tamás (hvg.hu). Náluk jóval megértőbb, türelmesebb és
kiegyensúlyozottabb a francia új jobboldal hírhedett szellemi vezetője,
Alain de Benoist (Magyar Nemzet, november 12.). Magyarországon
szereposztás körvonalazódik: némelyek zsidóznak és cigányoznak, mások
araboznak és négereznek. Olyik rasszista, némelyik "kulturális
determinista" esszencializmust képvisel (ahol a fajból vagy a közösségi
kultúrából vezeti le az egyének viselkedését.) Lehet
szükségállapotot hirdetni, mint a visszataszító francia kormány tette.
Lehet hümmögni, mint a francia szocialisták teszik. Lehet tiltakozni az
algériai háborúból maradt szükségállapot-törvény alkalmazása ellen,
mint a baloldal baloldala teszi. Lehet fejet csóválni, s azt mondani:
fiúk, ezek nem a megfelelő módszerek, tessék inkább olvasói leveleket
írni a megyei sajtóba. Nagyon
kellemetlen, ha az ember autóját elégetik s az embert magát fejbe
vágják vagy fenéken billentik. Kellemetlen, ha gyűlölködve bámulják,
mert fehér. Ez Budapest VIII. kerületében is megeshet az emberrel. A baj csak az, hogy megérdemeljük. Tamás Gáspár Miklós Lángolnak a lakótelepek, Népszabadság, 2005. november 16.
|